Mozdulatok

Az ágyon fekszik, előtte az ebédje. Valami leves, valami főzelék. Háta kicsit megemelve, ha mégis enne, de nem eszik. Egyik kezével kapaszkodik az ágy rácsába. Nézi az ételt.
Az ablakon keresztül jön csak fény. Valami téli derengés, olyan sápadtkás, mégis mindig odanéznék inkább. Kifelé, csak ne kelljen látnom, amit látok. Finom mozdulatokkal harcol azért, hogy visszategyen egy kupakot egy félliteres műanyagpalackra, ami üres, nem sikerül.

Az ágyon csak fekszik. Szeme hunyva, alszik talán.

Az ágyon fekszik, előtte egy műanyag bögre, benne a pépesített ebédje. Megismer minket, felül. Átölelem. Érzem a csontokat, nem riaszt, óvatosan ölelem, hosszasan, visszaölel, mintha kapaszkodna. Keze valószerűtlenül nagy, hosszú és élő. Talán a legélőbb az egész testén. Szemét alig nyitja ki, ül, mint aki ülve szeretne leginkább elmenni. Vagy, mint aki vár még valakit. Úgy mozdul minden minuta, mint egy sóhajtás. A szoba egy hatalmas sóhajtás. Négy sarkából visszhangzik folyamatosan egy-egy élet utolsó hangja. Nem tudom, mit érzek.
Nem vagyok rosszul, nem kell kimennem. Ülök, nézem, ahogy lassan nyílik a szeme, nehezen, de mond valamit. Figyelünk,..jön valami mondat. Felállunk, lefekszik, betakarjuk.
Nem lehet kérni az Istentől, vagy bárkitől is, hogy légy szíves maradj úgy, aludj el, jobb lesz neked, de örökre aludj el, mert ez így lesz jó….

Az ágyon fekszik, közvetlenül az ablak előtt. A sziluettje, maga a halál. Kaparja lassan a fejét, az orrát, és néz ránk, három ággyal odébb valami olyan szemekkel, mintha azt mondaná: kifelé! De nem tudja mondani. Csak fekszik és néz. Sóhajt. Felállok, elindulok a mosdó felé, kezet kell mosnom, mint aki fertőzötté vált hirtelen. Vagy csak azért, hogy amíg hátat fordítok mindennek legalább nem látok. Mindenki a saját halálával van megfertőzve - gondolom közben. Megijeszt a saját gondolatom. Visszafordulok, és érzek valamit, amit leírni nem lehet.
Megnyugvásos állapot.

Az ágyon ül. Az ágyon fekszik. Mennék…, futok, futnék….