hogy a jamaikaji! Ezt mantrázom már két napja,és énekelem, és fütyülöm,és amikor az jön,hogy: "előkelő",akkor lassítok,mintegy előkészítem a kedvenc részemet,mert az úgy szeretem kimondani,hogy "akár egy Brit naszád",és kicsit karikírozgatni,csillogtatni a hangomat,mint tíz éves koromban is tettem volt.Csak akkor még anyával ezt közösen énekeltük A Vojtágival meg a bodrogigyuszibácsival,miközben a talpunkra volt erősítve a padlófényesítő kefe, és jót csúszkáltunk a pasztán,a nyitott ablaknál,de amikor jött ez az ominózus rész mindig leálltunk cseppnyit,összenézve,összekacsintva ,hogy ezután teli torokkal üvölthessük bele a szuterinlakásunk csillagszórós nyáridélutános revüjébe,hogy "Brit naszád"!
Csak már fényesedne a szemem!
2008. április 26., szombat
2008. április 24., csütörtök
Lenni jó
Az olyan jó,amikor odakinn zuhog ez a tavaszi hirtelenjövős,és akkora lesz a setét,hogy lámpát kell kapcsolni.Na, ilyenkor jó ha valami rotyog,fő,sül a tűzhelyen.Bármennyire is akar ilyenkor rámülni hatalmas tomporával a szorongás,nem megy neki.Behúzott farokkal kisonfordál a kulcslukon.
Aztán az is nagyon jó,amikor eső után beindulnak a rigók és,mint megveszekedett modunnyók lökik a nótát.Ropognak a szinek,fénylik minden.
Meg az is,amikor egy hosszú erdőjárós meleg nap után hazaérek feszül a bőröm a sok dévitamintól,rózsásodik az orcám,és a fáradt nyugalom szép lassan elálmosít.Már csak a ki-belégzés monoton ritmusa sztalkerkedik, s visz át az álomba.
Aztán az is nagyon jó,amikor eső után beindulnak a rigók és,mint megveszekedett modunnyók lökik a nótát.Ropognak a szinek,fénylik minden.
Meg az is,amikor egy hosszú erdőjárós meleg nap után hazaérek feszül a bőröm a sok dévitamintól,rózsásodik az orcám,és a fáradt nyugalom szép lassan elálmosít.Már csak a ki-belégzés monoton ritmusa sztalkerkedik, s visz át az álomba.
2008. április 18., péntek
hagyom
Hagyom,hadd menjen.
Engedd,hadd fusson!
Összekéne engedni,mintegy csalogatni azokat az embereket,akik békétlenek egymással.
Egy igazi,régi "tisztaszobában" leültetni őket.
Bort,rágcsát kezükügyébe nem adni.Csak a placcot. Mediátor sem lenne ott,csak a kis ablakon beszűrödö esetleges napfény.
Ha este lesz akárhogyis akárnának kitörni,maradniuk kellene.
Gyertyát gyújtanának végül,mernének egymás szemébe is nézni,hajzihőzni,káromkodni,asztalt felrúgni,torkot is ragadni,igazi férfiként erőt fitogtatni,egymás nemi szervét emlegetni,cigarettát és bort követelni?
Kirúgni? Berúgni?
Másnap tiszta asztalnál húslevest kanalazni.
Kisétálni a kertbe rigókat nézni...
Engedd,hadd fusson!
Összekéne engedni,mintegy csalogatni azokat az embereket,akik békétlenek egymással.
Egy igazi,régi "tisztaszobában" leültetni őket.
Bort,rágcsát kezükügyébe nem adni.Csak a placcot. Mediátor sem lenne ott,csak a kis ablakon beszűrödö esetleges napfény.
Ha este lesz akárhogyis akárnának kitörni,maradniuk kellene.
Gyertyát gyújtanának végül,mernének egymás szemébe is nézni,hajzihőzni,káromkodni,asztalt felrúgni,torkot is ragadni,igazi férfiként erőt fitogtatni,egymás nemi szervét emlegetni,cigarettát és bort követelni?
Kirúgni? Berúgni?
Másnap tiszta asztalnál húslevest kanalazni.
Kisétálni a kertbe rigókat nézni...
Amikor úgy ér támadás,hogy nem is váratlan,csak késleltetett,olyan kis izélgetéses.Van is ,meg nincs is. Mindenki kerülget mindent,de amúgy számítasz rá,és készíted magad,mintegy adod a felületet is,mert nem mész ellene. Csak úgy vagy,békében az önmagad által képzelt burokban. Na akkor,ebben a pillanatban kaphatszt egy kurvanagy pofást, éppen attól,és épp úgy...
Lehet vendetta?
Minek?- túl rövid az élet.
Lehet önsanyargyatós?
Minek?-túl rövid az élet.
Lehet-e harmadik?
Mintha ez a kérdés nem is létezne,mégis a zsigereimbem motoszkál.Hajcihőzik éjjel,s nappal,üldöz,nyugodni nem hagy,mi vagyok én "Férfi"?
Lehet vendetta?
Minek?- túl rövid az élet.
Lehet önsanyargyatós?
Minek?-túl rövid az élet.
Lehet-e harmadik?
Mintha ez a kérdés nem is létezne,mégis a zsigereimbem motoszkál.Hajcihőzik éjjel,s nappal,üldöz,nyugodni nem hagy,mi vagyok én "Férfi"?
2008. április 11., péntek
A kezdet
„Isten nem ver bottal”. / avagy, hogyan tanultam meg „harcolni”/
Tíz éves lehettem, amikor a környékünkre költözött egy lány, a fekete hajú és szemű
Vitárius Andrea. Én akkoriban kaptam meg életem első görkoriját, és amikor csak lehetett száguldoztam masnis lófarokkal a Köztársaság tér környékén. Ez a lány már az első héten megvert. Csúnyán és minden ok nélkül. Hátulról kapta el a hajam. Miközben én gyanútlanul korcsolyáztam, lerántott a földre, és többször megrúgott. Én ezután felálltam és megkérdeztem, hogy miért, a válasz: ”CSAK!”
Nagyanyám mindig azt mondta, ha valami rosszat tettem: „Isten nem ver bottal. Majd megkapod a neked szánt büntetést másként.” Akkor én ezt úgy értelmeztem, hogy az Isten haragszik rám valamiért, ezért a Vitárius Andreát küldte rám, hogy Ő verjen meg. Szóval, egyszerűen belenyugodtam, hogy párszor kapni fogok még, és egyszer talán vége lesz. Otthon el sem mondtam.
Volt egy barátnőm a Míra, akivel nagyon sokat rajzoltunk együtt, főleg képregényszerűségeket. Később kiderült, hogy Míra a feketehajúval is elkezdett barátkozni, aki engem ekkor már hetente többször is elkapott és megvert. Én tűrtem. Esténként tíz miatyánkot is elmondtam, hogy végre az Istenke legyen olyan szíves, és vonja vissza a Vitáriust.
Szinte már a kapu előtt elkezdtem rettegni, ahol általában felkapcsoltam a korit. Féltem minden kanyar és kapualj előtt.
Egyszer már zokogva mentem haza, mert térdre lökött, és kétszer fenékbe rúgott, ez már valahogy sok volt. Túl megalázó. A kapunál találkoztam a Pinke Gyuszival, a tizennégy éves nagyfiúval, ők, felettünk laktak. Annyira sírtam, hogy elkezdett kérdezgetni, és akkor végre elmondhattam Valakinek. Emlékszem, leültünk a kerítésre és bőgve meséltem, ő pedig vígasztalt. Aztán közölte, hogy a feketehajú nem lehet az „isten botja”, rosszul látom a dolgot, mert az isten nem lehet ilyen kegyetlen. Egyszerűen gonosz ez a lány, aki valamiért engem utál, és élvezi, hogy én engedem magam verni. Kérdezte, hogy mekkora, „hát akkora, mint én”, és akkor nevetett és megkérdezte, hogy megtanítson-e az udvarban boxolni. Azt is mondta, hogy legközelebb vissza kell ütnöm, de akkorát, hogy soha többet ne bántson.
Azt hiszem még aznap elkezdett „órákat” adni boxból / a tv-ből tanulta/.
Pinke Gyuszi volt az első „Megvilágosodásom”, így is fogalmazhatnék.
Vitárius Andrea legközelebb olyan gyomrost kapott tőlem, hogy összegörnyedt és jajgatott. Ezután még párszor meg akart támadni, de beálltam a „boxpózomba”, és ez hatásosnak bizonyult. / Sokkal, de sokkal később derült ki, hogy a Míra tüzelte ellenem, mert jobban tudtam rajzolni, mint ő./
Pinke Gyuszi volt az első „Tanítóm” is. Ezt a későbbiekben mindig hasznosítani tudtam. A békére vágyó, lankás mezőkön legelésző párosujjú patásnak, az egyik legelőnyösebb tulajdonsága: a nyugalom. Mégis, meg kellett tanulnom használni a „szarvamat”, hogy meg tudjam védeni magam, ha szükséges.
Tíz éves lehettem, amikor a környékünkre költözött egy lány, a fekete hajú és szemű
Vitárius Andrea. Én akkoriban kaptam meg életem első görkoriját, és amikor csak lehetett száguldoztam masnis lófarokkal a Köztársaság tér környékén. Ez a lány már az első héten megvert. Csúnyán és minden ok nélkül. Hátulról kapta el a hajam. Miközben én gyanútlanul korcsolyáztam, lerántott a földre, és többször megrúgott. Én ezután felálltam és megkérdeztem, hogy miért, a válasz: ”CSAK!”
Nagyanyám mindig azt mondta, ha valami rosszat tettem: „Isten nem ver bottal. Majd megkapod a neked szánt büntetést másként.” Akkor én ezt úgy értelmeztem, hogy az Isten haragszik rám valamiért, ezért a Vitárius Andreát küldte rám, hogy Ő verjen meg. Szóval, egyszerűen belenyugodtam, hogy párszor kapni fogok még, és egyszer talán vége lesz. Otthon el sem mondtam.
Volt egy barátnőm a Míra, akivel nagyon sokat rajzoltunk együtt, főleg képregényszerűségeket. Később kiderült, hogy Míra a feketehajúval is elkezdett barátkozni, aki engem ekkor már hetente többször is elkapott és megvert. Én tűrtem. Esténként tíz miatyánkot is elmondtam, hogy végre az Istenke legyen olyan szíves, és vonja vissza a Vitáriust.
Szinte már a kapu előtt elkezdtem rettegni, ahol általában felkapcsoltam a korit. Féltem minden kanyar és kapualj előtt.
Egyszer már zokogva mentem haza, mert térdre lökött, és kétszer fenékbe rúgott, ez már valahogy sok volt. Túl megalázó. A kapunál találkoztam a Pinke Gyuszival, a tizennégy éves nagyfiúval, ők, felettünk laktak. Annyira sírtam, hogy elkezdett kérdezgetni, és akkor végre elmondhattam Valakinek. Emlékszem, leültünk a kerítésre és bőgve meséltem, ő pedig vígasztalt. Aztán közölte, hogy a feketehajú nem lehet az „isten botja”, rosszul látom a dolgot, mert az isten nem lehet ilyen kegyetlen. Egyszerűen gonosz ez a lány, aki valamiért engem utál, és élvezi, hogy én engedem magam verni. Kérdezte, hogy mekkora, „hát akkora, mint én”, és akkor nevetett és megkérdezte, hogy megtanítson-e az udvarban boxolni. Azt is mondta, hogy legközelebb vissza kell ütnöm, de akkorát, hogy soha többet ne bántson.
Azt hiszem még aznap elkezdett „órákat” adni boxból / a tv-ből tanulta/.
Pinke Gyuszi volt az első „Megvilágosodásom”, így is fogalmazhatnék.
Vitárius Andrea legközelebb olyan gyomrost kapott tőlem, hogy összegörnyedt és jajgatott. Ezután még párszor meg akart támadni, de beálltam a „boxpózomba”, és ez hatásosnak bizonyult. / Sokkal, de sokkal később derült ki, hogy a Míra tüzelte ellenem, mert jobban tudtam rajzolni, mint ő./
Pinke Gyuszi volt az első „Tanítóm” is. Ezt a későbbiekben mindig hasznosítani tudtam. A békére vágyó, lankás mezőkön legelésző párosujjú patásnak, az egyik legelőnyösebb tulajdonsága: a nyugalom. Mégis, meg kellett tanulnom használni a „szarvamat”, hogy meg tudjam védeni magam, ha szükséges.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
