Tegnap egy cseresznyefán töltve a délelőttöt, élesen bevillant egy kép. Nagyanyám áll a présház ajtajában kis kék köténykéjében, hosszú ősz copfja feltekerve kontyba, a nevemet ismételgeti egyre kétségbeesettebben. Mindezt én a diófa „harmadik” emeletéről nézem, hallom. „Büdös kölök”- motyogja, - „majd adok én neked csavargást!”
/Persze, mindig tudtam, hogy a déli harangszó Szent, akkora akárhonnan haza kell röppeni, bárhol is érjen, és bármi közben…/
Ott van velem a Sokol, ezért nem válaszoltam. Most akkor hogy másszak le a fáról, hogy ne vegye észre, hová dugjam? Egy kis rövidnaci, meg esztétikai szempontból fontos a tizenegy éves kamaszlány cicifix, ez az összes rejtekhely. A kis fekete doboz meg elég nagy ahhoz, hogy éppen sehová, semmiképp. Jó, hát akkor várok még. Kitalálom, hogy Nagyi biztos ebédel majd, aztán talán lefekszik, ahogy szokott. Én meg akkor lesurranok és visszateszem a helyére a feketedobozt a kredencre. Mintha nem is lett volna soha a kezemben. Fux néni csoszog a présház felé, kis bögréjével,bort fog kérni a nagyanyámtól. A tervem meghiúsul. Legalább fél óra, amíg elmegy. Na jó, na jó, lemegyek eközben, Ők úgy is odabenn maradnak. Már araszolgatok a „döggel”, ágról-ágra, óvatosan, és egy kapaszkodás és lépés egyensúlyvesztés kapcsán a Sokol leszáll magától. Öreganyám Fux nénivel kipenderül, nézik a rádiót, ami beindul valahogy magától, majd recseg, nyöszög és végül elhagyja e földi poklot végképp.
Engem akkor jól elfenekeltek, a Fux néni volt a drukker.
Majdnem három évvel később Anyám végre vett egy sztereó rádiót. Amikor elment otthonról közölte velem, hogy az Ő felügyelete nélkül nem szabad bekapcsolnom, mert én úgyis tönkreteszem. Egyszer mégis bekapcsoltam és hát nem voltam otthonos a gombok nyomogatásában, próbálgattam egyszerre kettőt is. Leégett e transzformátor vagy mifene. Bűzlött a lakás. Így lépett be Anya, aki nem is vert már meg, csak annyit mondott, hogy „- Rontó Pál nyáron dolgozni mész a kertészetbe!”
Betartotta az ígéretét. Ott is volt egy Sokol, már egy kicsit snájdigabb. Ha azt mondták kapcsold ki, vagy be, én kapásból tovább gereblyéztem.
2009. június 10., szerda
2009. június 3., szerda
Mozdulatok
Az ágyon fekszik, előtte az ebédje. Valami leves, valami főzelék. Háta kicsit megemelve, ha mégis enne, de nem eszik. Egyik kezével kapaszkodik az ágy rácsába. Nézi az ételt.
Az ablakon keresztül jön csak fény. Valami téli derengés, olyan sápadtkás, mégis mindig odanéznék inkább. Kifelé, csak ne kelljen látnom, amit látok. Finom mozdulatokkal harcol azért, hogy visszategyen egy kupakot egy félliteres műanyagpalackra, ami üres, nem sikerül.
Az ágyon csak fekszik. Szeme hunyva, alszik talán.
Az ágyon fekszik, előtte egy műanyag bögre, benne a pépesített ebédje. Megismer minket, felül. Átölelem. Érzem a csontokat, nem riaszt, óvatosan ölelem, hosszasan, visszaölel, mintha kapaszkodna. Keze valószerűtlenül nagy, hosszú és élő. Talán a legélőbb az egész testén. Szemét alig nyitja ki, ül, mint aki ülve szeretne leginkább elmenni. Vagy, mint aki vár még valakit. Úgy mozdul minden minuta, mint egy sóhajtás. A szoba egy hatalmas sóhajtás. Négy sarkából visszhangzik folyamatosan egy-egy élet utolsó hangja. Nem tudom, mit érzek.
Nem vagyok rosszul, nem kell kimennem. Ülök, nézem, ahogy lassan nyílik a szeme, nehezen, de mond valamit. Figyelünk,..jön valami mondat. Felállunk, lefekszik, betakarjuk.
Nem lehet kérni az Istentől, vagy bárkitől is, hogy légy szíves maradj úgy, aludj el, jobb lesz neked, de örökre aludj el, mert ez így lesz jó….
Az ágyon fekszik, közvetlenül az ablak előtt. A sziluettje, maga a halál. Kaparja lassan a fejét, az orrát, és néz ránk, három ággyal odébb valami olyan szemekkel, mintha azt mondaná: kifelé! De nem tudja mondani. Csak fekszik és néz. Sóhajt. Felállok, elindulok a mosdó felé, kezet kell mosnom, mint aki fertőzötté vált hirtelen. Vagy csak azért, hogy amíg hátat fordítok mindennek legalább nem látok. Mindenki a saját halálával van megfertőzve - gondolom közben. Megijeszt a saját gondolatom. Visszafordulok, és érzek valamit, amit leírni nem lehet.
Megnyugvásos állapot.
Az ágyon ül. Az ágyon fekszik. Mennék…, futok, futnék….
Az ablakon keresztül jön csak fény. Valami téli derengés, olyan sápadtkás, mégis mindig odanéznék inkább. Kifelé, csak ne kelljen látnom, amit látok. Finom mozdulatokkal harcol azért, hogy visszategyen egy kupakot egy félliteres műanyagpalackra, ami üres, nem sikerül.
Az ágyon csak fekszik. Szeme hunyva, alszik talán.
Az ágyon fekszik, előtte egy műanyag bögre, benne a pépesített ebédje. Megismer minket, felül. Átölelem. Érzem a csontokat, nem riaszt, óvatosan ölelem, hosszasan, visszaölel, mintha kapaszkodna. Keze valószerűtlenül nagy, hosszú és élő. Talán a legélőbb az egész testén. Szemét alig nyitja ki, ül, mint aki ülve szeretne leginkább elmenni. Vagy, mint aki vár még valakit. Úgy mozdul minden minuta, mint egy sóhajtás. A szoba egy hatalmas sóhajtás. Négy sarkából visszhangzik folyamatosan egy-egy élet utolsó hangja. Nem tudom, mit érzek.
Nem vagyok rosszul, nem kell kimennem. Ülök, nézem, ahogy lassan nyílik a szeme, nehezen, de mond valamit. Figyelünk,..jön valami mondat. Felállunk, lefekszik, betakarjuk.
Nem lehet kérni az Istentől, vagy bárkitől is, hogy légy szíves maradj úgy, aludj el, jobb lesz neked, de örökre aludj el, mert ez így lesz jó….
Az ágyon fekszik, közvetlenül az ablak előtt. A sziluettje, maga a halál. Kaparja lassan a fejét, az orrát, és néz ránk, három ággyal odébb valami olyan szemekkel, mintha azt mondaná: kifelé! De nem tudja mondani. Csak fekszik és néz. Sóhajt. Felállok, elindulok a mosdó felé, kezet kell mosnom, mint aki fertőzötté vált hirtelen. Vagy csak azért, hogy amíg hátat fordítok mindennek legalább nem látok. Mindenki a saját halálával van megfertőzve - gondolom közben. Megijeszt a saját gondolatom. Visszafordulok, és érzek valamit, amit leírni nem lehet.
Megnyugvásos állapot.
Az ágyon ül. Az ágyon fekszik. Mennék…, futok, futnék….
2009. május 15., péntek
Tárgyak
Vannak napok, amikor a tárgyak a saját akaratuk szerint működnek. Semmiféle hatalmam nincs felettük. Kizárólagosan és csakis azt történik, amit Ők akarnak.
Vegyünk egy ilyen napot és vizsgálgassuk meg. Az ember gyanútlanul dörzsölgeti még a szemét, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, konstatálja, hogy derekasan befűtöttek aznapra. Hollálá! Itt a nyár! Trillázva repdes a konyhába, vizet forral a kávéhoz, pirítóst készít,pesztóval kenegeti, nagyot harap, forr a víz…és itt indul minden. A kis fanyelű alkalmatosságból ahogy öntöm a kávéra a vizet, az alattomban hátul is csorogni kezd,sőt folyni. Lassítunk. Újra próbálom, lejjebb, feljebb emelgetem, mellé…Szürcsölgetek már, ablakon kifelé pislogva, nyúlnék még egy kis cukorért, de pohár tej dől…nem sietek, nem mérgeskedek, nézem ahogy terjeszkedik a tejfolt és tejtengerré változik, egy kis méz is kéne bele, már az asztalról is folyik, felébresztem a macskát lefetyelni. Ez egy nedves nap lesz - gondolom, de ekkor még nem sejtem, mit tartogat a délután. Megbeszélésre kell mennem, nem szeretek sehonnan elkésni, mégis pár percet mindig kések. Ügyelek most nagyon, hogy ez ne történjen meg, időben összekapom magam, bringa indul, kerék megy, menne. Lapos a hátsó. Gyors pumpálás, felszaladás, kézmosás…már késésben vagyok, de majd rátekerek. Kettő percecske…figyelmesen hallgatjuk az Urat, bizakodva mesél, a kékszeműek reménységével.
Előszedem a mutatnivalómat, gabalyodik,pöndörödik, nem áll össze a termék,nem működik, bontok egy másikat, az is összekuszálódva, kicsit később írrom/nám az elérhetőségemet tollból kifogy a tinta. Másik toll, az eleve nem fog…vidám vagyok,miért ne! A piacon csak három tojás pottyan le. Csodálkozom is, hogy csak három! Miért pont három?
Újra itthon. Nézem a nyugágyat. Ő is engem. Össze van még csukva.
Klasszikus fanyugágy, ponyvás…ledőlnék rá megpihenni, kicsit olvasgatni, de látom rajta, hogy most nem engedi majd kinyitni magát. A kis sárgaponyvás ott vigyorog a falnak támaszkodva. Nekivágok! Lesz, ami lesz! Mi történhet? Legfeljebb fűre ülök.
És tényleg nem hagyja magát kinyitni. Ilyenkor a logika végképp cserben hagy,nem látom hol kezdődik a lába és hol a karja, összeakadnak a fa alkatrészek. Gordiuszi faszuszi. Tíz perc után feladom, de akkor már kicsúszik egy francziska…”ma már nem hasad tovább”- gondolom…de épp, hogy leülök és olvasni kezdek eszembe jut, hogy a főtt krumplimról valószínűleg már rég elpárolgott a víz. És tényleg! Ez bejött!
És érdekes,másnap a kiöntő működik! Vagy én?
Vegyünk egy ilyen napot és vizsgálgassuk meg. Az ember gyanútlanul dörzsölgeti még a szemét, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, konstatálja, hogy derekasan befűtöttek aznapra. Hollálá! Itt a nyár! Trillázva repdes a konyhába, vizet forral a kávéhoz, pirítóst készít,pesztóval kenegeti, nagyot harap, forr a víz…és itt indul minden. A kis fanyelű alkalmatosságból ahogy öntöm a kávéra a vizet, az alattomban hátul is csorogni kezd,sőt folyni. Lassítunk. Újra próbálom, lejjebb, feljebb emelgetem, mellé…Szürcsölgetek már, ablakon kifelé pislogva, nyúlnék még egy kis cukorért, de pohár tej dől…nem sietek, nem mérgeskedek, nézem ahogy terjeszkedik a tejfolt és tejtengerré változik, egy kis méz is kéne bele, már az asztalról is folyik, felébresztem a macskát lefetyelni. Ez egy nedves nap lesz - gondolom, de ekkor még nem sejtem, mit tartogat a délután. Megbeszélésre kell mennem, nem szeretek sehonnan elkésni, mégis pár percet mindig kések. Ügyelek most nagyon, hogy ez ne történjen meg, időben összekapom magam, bringa indul, kerék megy, menne. Lapos a hátsó. Gyors pumpálás, felszaladás, kézmosás…már késésben vagyok, de majd rátekerek. Kettő percecske…figyelmesen hallgatjuk az Urat, bizakodva mesél, a kékszeműek reménységével.
Előszedem a mutatnivalómat, gabalyodik,pöndörödik, nem áll össze a termék,nem működik, bontok egy másikat, az is összekuszálódva, kicsit később írrom/nám az elérhetőségemet tollból kifogy a tinta. Másik toll, az eleve nem fog…vidám vagyok,miért ne! A piacon csak három tojás pottyan le. Csodálkozom is, hogy csak három! Miért pont három?
Újra itthon. Nézem a nyugágyat. Ő is engem. Össze van még csukva.
Klasszikus fanyugágy, ponyvás…ledőlnék rá megpihenni, kicsit olvasgatni, de látom rajta, hogy most nem engedi majd kinyitni magát. A kis sárgaponyvás ott vigyorog a falnak támaszkodva. Nekivágok! Lesz, ami lesz! Mi történhet? Legfeljebb fűre ülök.
És tényleg nem hagyja magát kinyitni. Ilyenkor a logika végképp cserben hagy,nem látom hol kezdődik a lába és hol a karja, összeakadnak a fa alkatrészek. Gordiuszi faszuszi. Tíz perc után feladom, de akkor már kicsúszik egy francziska…”ma már nem hasad tovább”- gondolom…de épp, hogy leülök és olvasni kezdek eszembe jut, hogy a főtt krumplimról valószínűleg már rég elpárolgott a víz. És tényleg! Ez bejött!
És érdekes,másnap a kiöntő működik! Vagy én?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
