A gallér

Rontó Pál 1.






Palika aranybarna hajú, zöldszemű, örökké sebestérdű kislány volt. Nagy masnikat kellett viselnie a hajában, mert akkortájt ez volt a divat. Nagyi a szép lófarkakat és fonott copfocskákat óriási műgonddal készítette el, és ennek csimborasszója a helyes kis nejlon masnicska, mintegy megkoronázta a remekművet. Így indult Palika minden reggel az oviba.

Érdekes, mikor délután hazaért, már nem volt semmiféle masni a hajában, a copfok is szétestek és az Amerikából, rokonoktól érkező habos-fodros ruhácskák sem voltak már makulátlanul tiszták. Amikor megkérdezték tőle otthon, hogy tud úgy kinézni, mint a „varacskos disznó”, a kislány ártatlanul csak annyit mondott, hogy ő igazán nem tehet semmiről: ha egyszer koszos az óvoda.

Felnőttországban sok olyan dolog volt, amit nem értett. Szerette volna megérteni, ezért gyakran kellett bizonyos eszközöket használnia. Például ollót. Hasogatott, darabolgatott, vágott, tört és illesztgetett. Nem összetartozó tárgyakat passzintott össze, csak azért, hogy kipróbálja, jól működhetnének-e együtt.



Nagymami perzsagallérja:

A kislánynak volt egy pompás babaszobája. / egy konyha, szoba és még fürdőszoba is/. Mindez berendezve, aprócska bútorokkal. Akik ott laktak, a hajas és kopasz babák, a pisilősek és bőgősek, szinte mindenkinek volt neve.

Picuri egy nagyon sírós babácska éppen fürdeni készült aznap. Anyukája, vagyis Palika, beültette a fürdőkádba, ő maga, pedig kisietett a konyhába megetetni Öcsikét. Egyszer csak hatalmas oázás, Picuri kiesett a kádból és megcsúszott a fürdőszobapadlón. A kicsit, meg kellett nyugtatni, és miután elaludt, Anyuka, vagyis Palika úgy döntött, hogy balesetvédelmi okokból kifolyólag szőnyeg kell a kád elé. Nosza ollót ragadott és csekély idő múlva rá is lelt a szekrényben nagymama zacskóba bújtatott télikabátjára. Ennek gallérja puha volt és bolyhos, mint egy igazi fürdőszobaszőnyeg. A kis négyzet alakú szőnyegecske elég jól mutatott a kád előtt, és a babák sem csúsztak el ezután.



Már november volt, és kezdtek hűvös szelek fújni. Mamika templomba készülődött, kis kontyát igazgatta, majd kendőt kötött. Végül kiemelte a szekrényből perzsagalléros kabátját, a tükör előtt begombolta, retiküljét a karjára vette, és mosolyogva nézett Palikára, aki a konyhaasztalon rajzolgatott éppen teljesen elmélyülten. Ekkor lépett ki Mari, a kislány anyukája a szobából, és azonnal fel is kiáltott:

- Mama! Mi a fene van a te galléroddal hátul? – Palika már sejtette, hogy itt valami nagy baj lesz. Mari nagyon mérgesen nézett rá, és rögtön nekiszegezte a kérdést.

- Ezt Te csináltad? – Hiába volt eztán már minden magyarázkodás, arról, hogy a babáknak szükségük volt a kis szőnyegre, és Palika azt sem értette igazán mi az a „perzsaszőrme”. Kikapott a „csípős vonalzóval”. Ezért a rosszaságért tíz csípős járt meztelen fenékre. Mari és mami nagyon haragudtak. Ezután Palika sokáig nem babaszobázott, és valahogy úgy alakult a felnőtt élete is, hogy a fürdőkád elé soha nem tett szőnyeget.

Béke

Béke van.
Vannak napok, amikor a derű elfelejt felébredni a testemmel. Tudom, hogy ott van valahol, mégsem jön velem. Ilyenkor, vagy hagyom még aludni, vagy ébresztgetem….
Ha nagyon mélyen alszik, nem lehet zavarni, semmiféle csalafintasággal .
Tudom én ezt.
A derű: korona. – már messziről látszik. Nem csak a fényessége miatt, inkább a kiterjedése, ami látható. Nagy narancssárga kört csinál, ott összejönnek mindenféle emberek, olyanok is, akik nem ismerik egymást, egyszer csak mennek egymás felé, és mosolyognak, mert mondjuk van egy szép cipőfűző, vagy kalap a másik fején, ilyenkor a másik akire mosolygunk nem gyanakodva húzza fel a szemöldökét, hanem megérti, hogy „derűnapod” van és visszamosolyog..
Rettentő rossz volt ma a ballábam, amivel keltem, de már este gyanús volt, sajgott.
Kettő volt a választás reggel : engedem magam szeszélyeim szerint hangulatoskodni, vagy felmegyek a hegyre.
Béke németjuhász, lány kutyu., szomszéd Viki kutyája.. Szeretjük egymást. Néha sétálunk együtt. Béke jó megoldás volt. Ő is örült, és én is. Nem húzott, csak kicsit és néha…
Kipárolgott az éjszakai rossz álom, lépésről lépésre jobb lett a napkezdet, Béke öröme a réten
nyargalászva átköltözött belém is…Melegpárás eső is jött, meg szél is közben. A Rét üres, csak mi ketten: Békekutya és én. Kenyeret vettem hazafelé a tettyei kisboltban és Békének egy kiflit.

gézakékazég

Gézakékazég

Előre dőlve egy kissé, hátán az óriás hátizsákkal ritmikusan, rugózgatva jár. Arcát, ami mindig pirospozsga belenyújtja a térbe, lépéseit is leelőzve. Ez az arc, egy angyalé, mégis, mintha Belzebub működtetné. Hiába a szőke göndör fürtök, a valószerűtlen kék szempár, a mosoly, ez a mindigmosoly is. Géza démont lovagoltat a hátán.
Lassan tíz éve látom a túlméretezett súllyal. Harmincnak saccolom. Néha jön csak le a városba, amikor ennivalót vesz/szerez?
Huss, aztán eltűnik. Senki nem tudja, hol veszi le a nap végén a terhét.
Mondják, az egész Mecsek az övé, ott lakik, az Egészmecsekben.
Azt is mondják, hogy Géza Anyukája meghalt, és akkor kattant be.
Az Apja gazdag ember, mindene meglenne mellette, de nem kell neki. Semmi nem kell neki az Apjától. Azt is mesélik, hogy először a hajléktalan szállón lakott, de ott nem bírta sokáig.
Kb. két hete találkoztam vele a városban, már messziről megismertem a járásáról, valami mégis furcsa volt. Előre dőlve egy kissé, közeledett, arcán a pirospozsga, de a mosoly már nem úgy kunkorodott. Nem volt rajta a zsák. Nélküle jött, csak hiányát cipelte.

Ma a pirítósom után elindultam Bobival / a szomszéd mindig menetkész kutyájával / a hegyre. Márciusi hóban jó röstögtetni a bakancsot. Bobi ugrándozott, ügetett, örült. Már majdnem elértük a Flóra pihenőt, amikor felismertem az Angyalarcút.
Ott volt a hátán a súly ismét. Igaz, ez nem a régi kekiszínű, egybehurka. Ez egy kék volt.

Nyár,cseresznye,Sokol

Tegnap egy cseresznyefán töltve a délelőttöt, élesen bevillant egy kép. Nagyanyám áll a présház ajtajában kis kék köténykéjében, hosszú ősz copfja feltekerve kontyba, a nevemet ismételgeti egyre kétségbeesettebben. Mindezt én a diófa „harmadik” emeletéről nézem, hallom. „Büdös kölök”- motyogja, - „majd adok én neked csavargást!”
/Persze, mindig tudtam, hogy a déli harangszó Szent, akkora akárhonnan haza kell röppeni, bárhol is érjen, és bármi közben…/
Ott van velem a Sokol, ezért nem válaszoltam. Most akkor hogy másszak le a fáról, hogy ne vegye észre, hová dugjam? Egy kis rövidnaci, meg esztétikai szempontból fontos a tizenegy éves kamaszlány cicifix, ez az összes rejtekhely. A kis fekete doboz meg elég nagy ahhoz, hogy éppen sehová, semmiképp. Jó, hát akkor várok még. Kitalálom, hogy Nagyi biztos ebédel majd, aztán talán lefekszik, ahogy szokott. Én meg akkor lesurranok és visszateszem a helyére a feketedobozt a kredencre. Mintha nem is lett volna soha a kezemben. Fux néni csoszog a présház felé, kis bögréjével,bort fog kérni a nagyanyámtól. A tervem meghiúsul. Legalább fél óra, amíg elmegy. Na jó, na jó, lemegyek eközben, Ők úgy is odabenn maradnak. Már araszolgatok a „döggel”, ágról-ágra, óvatosan, és egy kapaszkodás és lépés egyensúlyvesztés kapcsán a Sokol leszáll magától. Öreganyám Fux nénivel kipenderül, nézik a rádiót, ami beindul valahogy magától, majd recseg, nyöszög és végül elhagyja e földi poklot végképp.
Engem akkor jól elfenekeltek, a Fux néni volt a drukker.
Majdnem három évvel később Anyám végre vett egy sztereó rádiót. Amikor elment otthonról közölte velem, hogy az Ő felügyelete nélkül nem szabad bekapcsolnom, mert én úgyis tönkreteszem. Egyszer mégis bekapcsoltam és hát nem voltam otthonos a gombok nyomogatásában, próbálgattam egyszerre kettőt is. Leégett e transzformátor vagy mifene. Bűzlött a lakás. Így lépett be Anya, aki nem is vert már meg, csak annyit mondott, hogy „- Rontó Pál nyáron dolgozni mész a kertészetbe!”
Betartotta az ígéretét. Ott is volt egy Sokol, már egy kicsit snájdigabb. Ha azt mondták kapcsold ki, vagy be, én kapásból tovább gereblyéztem.

Mozdulatok

Az ágyon fekszik, előtte az ebédje. Valami leves, valami főzelék. Háta kicsit megemelve, ha mégis enne, de nem eszik. Egyik kezével kapaszkodik az ágy rácsába. Nézi az ételt.
Az ablakon keresztül jön csak fény. Valami téli derengés, olyan sápadtkás, mégis mindig odanéznék inkább. Kifelé, csak ne kelljen látnom, amit látok. Finom mozdulatokkal harcol azért, hogy visszategyen egy kupakot egy félliteres műanyagpalackra, ami üres, nem sikerül.

Az ágyon csak fekszik. Szeme hunyva, alszik talán.

Az ágyon fekszik, előtte egy műanyag bögre, benne a pépesített ebédje. Megismer minket, felül. Átölelem. Érzem a csontokat, nem riaszt, óvatosan ölelem, hosszasan, visszaölel, mintha kapaszkodna. Keze valószerűtlenül nagy, hosszú és élő. Talán a legélőbb az egész testén. Szemét alig nyitja ki, ül, mint aki ülve szeretne leginkább elmenni. Vagy, mint aki vár még valakit. Úgy mozdul minden minuta, mint egy sóhajtás. A szoba egy hatalmas sóhajtás. Négy sarkából visszhangzik folyamatosan egy-egy élet utolsó hangja. Nem tudom, mit érzek.
Nem vagyok rosszul, nem kell kimennem. Ülök, nézem, ahogy lassan nyílik a szeme, nehezen, de mond valamit. Figyelünk,..jön valami mondat. Felállunk, lefekszik, betakarjuk.
Nem lehet kérni az Istentől, vagy bárkitől is, hogy légy szíves maradj úgy, aludj el, jobb lesz neked, de örökre aludj el, mert ez így lesz jó….

Az ágyon fekszik, közvetlenül az ablak előtt. A sziluettje, maga a halál. Kaparja lassan a fejét, az orrát, és néz ránk, három ággyal odébb valami olyan szemekkel, mintha azt mondaná: kifelé! De nem tudja mondani. Csak fekszik és néz. Sóhajt. Felállok, elindulok a mosdó felé, kezet kell mosnom, mint aki fertőzötté vált hirtelen. Vagy csak azért, hogy amíg hátat fordítok mindennek legalább nem látok. Mindenki a saját halálával van megfertőzve - gondolom közben. Megijeszt a saját gondolatom. Visszafordulok, és érzek valamit, amit leírni nem lehet.
Megnyugvásos állapot.

Az ágyon ül. Az ágyon fekszik. Mennék…, futok, futnék….

Tárgyak

Vannak napok, amikor a tárgyak a saját akaratuk szerint működnek. Semmiféle hatalmam nincs felettük. Kizárólagosan és csakis azt történik, amit Ők akarnak.
Vegyünk egy ilyen napot és vizsgálgassuk meg. Az ember gyanútlanul dörzsölgeti még a szemét, elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, konstatálja, hogy derekasan befűtöttek aznapra. Hollálá! Itt a nyár! Trillázva repdes a konyhába, vizet forral a kávéhoz, pirítóst készít,pesztóval kenegeti, nagyot harap, forr a víz…és itt indul minden. A kis fanyelű alkalmatosságból ahogy öntöm a kávéra a vizet, az alattomban hátul is csorogni kezd,sőt folyni. Lassítunk. Újra próbálom, lejjebb, feljebb emelgetem, mellé…Szürcsölgetek már, ablakon kifelé pislogva, nyúlnék még egy kis cukorért, de pohár tej dől…nem sietek, nem mérgeskedek, nézem ahogy terjeszkedik a tejfolt és tejtengerré változik, egy kis méz is kéne bele, már az asztalról is folyik, felébresztem a macskát lefetyelni. Ez egy nedves nap lesz - gondolom, de ekkor még nem sejtem, mit tartogat a délután. Megbeszélésre kell mennem, nem szeretek sehonnan elkésni, mégis pár percet mindig kések. Ügyelek most nagyon, hogy ez ne történjen meg, időben összekapom magam, bringa indul, kerék megy, menne. Lapos a hátsó. Gyors pumpálás, felszaladás, kézmosás…már késésben vagyok, de majd rátekerek. Kettő percecske…figyelmesen hallgatjuk az Urat, bizakodva mesél, a kékszeműek reménységével.
Előszedem a mutatnivalómat, gabalyodik,pöndörödik, nem áll össze a termék,nem működik, bontok egy másikat, az is összekuszálódva, kicsit később írrom/nám az elérhetőségemet tollból kifogy a tinta. Másik toll, az eleve nem fog…vidám vagyok,miért ne! A piacon csak három tojás pottyan le. Csodálkozom is, hogy csak három! Miért pont három?
Újra itthon. Nézem a nyugágyat. Ő is engem. Össze van még csukva.
Klasszikus fanyugágy, ponyvás…ledőlnék rá megpihenni, kicsit olvasgatni, de látom rajta, hogy most nem engedi majd kinyitni magát. A kis sárgaponyvás ott vigyorog a falnak támaszkodva. Nekivágok! Lesz, ami lesz! Mi történhet? Legfeljebb fűre ülök.
És tényleg nem hagyja magát kinyitni. Ilyenkor a logika végképp cserben hagy,nem látom hol kezdődik a lába és hol a karja, összeakadnak a fa alkatrészek. Gordiuszi faszuszi. Tíz perc után feladom, de akkor már kicsúszik egy francziska…”ma már nem hasad tovább”- gondolom…de épp, hogy leülök és olvasni kezdek eszembe jut, hogy a főtt krumplimról valószínűleg már rég elpárolgott a víz. És tényleg! Ez bejött!
És érdekes,másnap a kiöntő működik! Vagy én?

Dimb-domb

Szívvel, kis izommal hajtott szerkentyűm van.Nincs hozzá jogosítványom,nem fizetek utána útadót,meg súlyadót sem./Még nem kell/Van hozzá két kerék is,meg pedál,kis tsengettyű.Fék is van rajta kettő.Sebváltó is kettő.
Megyek vele,suhanok,hajlobogtatva lefelé,csatakosan,hegynek fel a kápolna irányába felfelé.Majdnem 15 éve,vagy több?
Csak az a kis szívizom kontrázik néha mikor túl sok a teher,és mondja."Ácsi"!
-Ne ritmustalankodjék itt énnekem lesszives- szólok be neki,de Ő csak kaffog plaffog extrasystetizál,kihagy,beüt.Ja, elég meredek,harminc százalékon felüli,de ha szertenézek, könnyű lesz a lefele,egyenest a kertbe gurulok

Most a dimb jobb,vagy a domb?
A dimb, a domb lefelé vezető szakasza, a domb meg a felfelé